Véleményed
X. fejezet
Nagy meglepetésemre, mikor kinyitottam a szememet, nem vakított el a napfény, ahogy azt előre gondoltam. Valami puhát éreztem a fejem alatt, s miután kitöröltem a csipát a szemeimből, magas fák lombjait pillantottam meg magam felett. Hajamat selymes tenyér simogatta, s ekkor már tudtam, hogy Daniel ölében fekszem. Lassan felültem, és hátrafordultam. Dan levette kezeit a fejemről, majd rám mosolygott.
Mikor körbenéztem, észrevettem pár méterre tőlünk a házunk romjait, és a kis ösvényt, mely pedig egy másik romhalmazhoz vezetett, a repülőgépéhez. Nem tudtam, hogy kerültem oda, hiszen éjjel még a tengerparton elaléltan estem össze.
- Te hoztál ide? – kérdeztem meglepetten Danieltől, mire ő csak bólogatni kezdett. – Valami hordágyon? – tettem fel egy újabb kérdést, s szemöldökömet felvonva égkék szemeit kezdtem bámulni.
- A karomban – felelte, s egy kilógó hajtincsemet a fülem mögé fésülte ujjaival.
Visszadőltem az ölébe, mert még elég fáradt voltam, s így folytattam a beszélgetést.
- Mi történt az este miután elájultam?
- Miután elájultál? – Nevetett. – Nem ájultál el! Csak az utánam való kutatásod kimerített. Gondolom, mikor kiértél a partra, már nem volt elég erőd ahhoz, hogy megállj a lábaidon, ezért összeestél. Mikor rád találtam, már javában szunyáltál.
- És miért hoztál ide? – kérdeztem, és kezdtem egyre jobban megérteni, mi is történt valójában.
- Itt mégiscsak biztonságosabb. – Mosolygott. – Én pedig egész éjjel virrasztottam melletted. Úgyhogy azt hiszem, ledőlök én is.
- Miért nem aludtál? – kíváncsiskodtam.
- Nem tudtam. Nyomasztott, hogy a házunk csak úgy összedőlt. – Egy kis időre megállt, majd folytatta. - Mellesleg meg, egész aranyosan aludtál.
- Ugye nem horkoltam? – Ültem fel gyorsan, megfordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Viccelsz? Úgy röfögtél, mint egy varacskos disznó! Nem lehetett melletted aludni!
- Tényleg? – Húzkodtam a szájam, mert nagyon kínosan éreztem magamat.
- Te mindent elhiszel, amit mondanak neked? Csak vicceltem! – Nevetett gúnyosan, mire egy hatalmas pofon csattan az arcán, mely tőlem származott. – Hát ezt megérdemeltem! – Fogta az arcát az ütés helyénél.
- De meg ám! – nevettem, majd visszadőltem az ölébe, és éreztem, ahogyan ő is a földre feküdt.
* * * *
Ami reggel történt, még elég korán lehetett, ugyanis utána hamar elaludtunk mind a ketten. Azonban mikor újra felébredtem, már a kemény fadarabokat éreztem a fejem alatt Daniel combja helyett. Felültem, és nem láttam sehol. Mivel ki kellett mennem, gondoltam keresek egy helyet, ahol Dan nem talál rám. Bementem hát a ház romjai mögé, de ott hatalmas meglepetés ért engem, ezért felkiáltottam:
- Daniel! - kezeimet a szemem elé raktam, úgy megijedtem.
- Ó, jesszus! – hallottam, miután elfordultam a másik irányba, ugyanis a romok mögött állt Daniel, és éppen azt csinálta, amiért én is odaindultam. Hallottam, ahogy felhúzza a sliccét, majd mindketten kijöttünk a romok mögül.
- Megőrültél? – kérdezte idegesen. – Mégis miért rontottál így rám? Talán előbb megkérdezhetted volna, hogy hol vagyok!
- Bocsánat, nem tudtam, hogy az a hely már foglalt! - mondtam halkan, de valószínűleg meg sem hallotta.
- Uh… Na jó, felejtsük el, rendben? – Kifújta magát, de láthatóan még mindig nem volt nyugodt.
- Rendben – feleltem, de már alig bírtam visszatartani, s kitört belőlem a röhögés.
- Most meg mi olyan vicces? – kérdezte vörös fejjel.
Én csak nevettem, s még megszólalni sem tudtam. Pár perc múlva már fájt a hasam, és a földön fetrengve hahotáztam, Daniel meg csak állt csípőre tett kézzel, idegesen, és nézte, ahogyan rajta röhögök.
- Kösz szépen! – mondta haragosan. – Nagyon kedves tőled, hogy ilyen diszkréten kezeled ezt a dolgot!
- Bocs, de ez… igazán jó volt! – nyögtem ki nagy nehezen.
- De hát… nem is láttál semmit! Vagy igen? – kérdezte kidülledt szemekkel, nagyot nyelve, mikor már az örömkönnyeket törölgettem.
- Nem. Csak hátulról, ahogy állsz… - ekkor újra nevetni kezdtem.
- Mázli – suttogta. – De ugye tényleg nem?
- Nem! Még jó hogy nem! Akkor aztán nem csak nevetnék… - feleltem, s újra a földre estem a nevetéstől.
- Jól van. Akkor még gúnyolódj rajtam egy kicsit, addig elmegyek a repülőhöz vízért, de te ne számíts túl jóra!
- Jaj, ne már! Ez tényleg vicces volt, ne haragudj már!
- Ez nem volt vicces! Kicsit sem volt az – vágta rá dühösen, majd elviharzott a növények között.
Mikor visszaért, csak egy üveget láttam a kezében.
- Nekem nem hoztál? Még mindig haragszol rám?
- Kérj bocsánatot, és akkor már ne fogok haragudni!
- Jól van. Bocsánatot kérek, hogy kinevettelek – mondtam őszintén, és nem nevettem el magam, akármennyire is akartam volna.
Beleivott az üvegbe, mélyen a szemembe nézett, majd a kezembe nyomta.
- Tessék! Igyál! Amúgy meg… tényleg vicces volt. – Mosolygott.
- Biztos nem haragszol? – kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy ezek után ilyen hamar elfelejti a dolgot.
- Ha még egyszer felhozod a témát, akkor már nagyon fogok rád haragudni! – Ekkor Daniel jól hallhatóan sóhajtott egyet.
- Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten, mert féltem, hogy valami nagy gond van, és azért ilyen nyugtalan.
- Fogy a vizünk – jelentette ki összeráncolt homlokkal, és még egyet sóhajtott.
- Meg fogunk halni? – szögeztem neki a kérdést nyíltan, nem akartam, hogy kerteljen nekem minden másról, csak a lényeget hagyja a végére.
- Nem. - Ez a válasz lelassította heves szívverésemet. – Viszont el kell kezdenünk gyűjteni az esővizet.
- Az esővizet? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – És mégis hogyan?
- A legjobb az lenne, ha fából tölcsérszerű vízgyűjtőket faragnánk, de arra már nincsen időnk.
- Akkor talán a repülőn kéne találnunk valamit. Mondjuk ponyvát vagy valamilyen fóliát! Azt kifeszíthetnénk, a közepét kilyukasztanánk, és ott folyna ki rajta a víz... – Az ötletemre Daniel felkapta a fejét.
- Egész jó! – Mosolygott, majd az üveget, - melyet időközben visszajutattam a kezébe -, letette a földre.
- Most meg hova mész? – kiáltottam utána.
- A repülőhöz! Miért, mégis hova mehetnék? Keresek valamit vízgyűjtőnek! – ordította vissza. – Te nem jössz?
- Kösz, most inkább kihagyom! – Elmosolyodtam, majd belekortyoltam az üvegbe. – Ezek a férfiak!
* * * *
Hirtelen hatalmas zajt hallottam fentről, az ég felől. Leginkább egy helikopter hangjára hasonlított a fülsüketítő zúgás, és pár másodpercen belül kiderült, hogy nem tévedtem. A ház romjai mellett ácsorogva bámultam felfelé, majd rohanni kezdtem. Nem tudom, mi ütött belém, de eszeveszetten futásnak eredtem az ösvényen, s egyenesen - Danielt követve – a repülő romjainak csomagterébe száguldottam.
Félelem tört rám, s bár ez a rész el volt különítve az utastértől, mégis érezni lehetett a hullák terjengő, orrfacsaró szagát, ettől pedig elfogott a hányinger.
- Daniel! – suttogtam. – Daniel!
- Itt vagyok – suttogta ő is, majd mikor rátaláltam a csomagtér végében, ahogy éppen egy bőröndben matatott, felém fordult.
- Miért suttogsz? – kérdezte.
- Egy helikopter lebeg a fejünk felett, Daniel! El tudod ezt képzelni? Mentőhelikopter! Biztos értünk küldték!
- Akkor miért bujkálunk? – Már ki is egyenesedett, és indult volna a kijárathoz, mikor vállait megmarkolva nem eresztettem.
- Te megőrültél? Haza akarsz menni? Zaklatni fognak! Az egész sajtó mind csak ránk várt, hogy letámadhasson! És most őszintén válaszolj! Jobb életed volt neked addig, míg itt le nem zuhantál? – Ekkor láttam, hogy a homlokomon lévő sebet bámulja, melynek valószínűleg ilyenkor már csak egy heg volt a helyén.
- Igen. Haza akarok jutni. Nem érdekel a sajtó, sem ez a sziget!
Hátralépett, hogy levegyem a kezeimet a válláról, majd lassan elindult a csomagtér eleje felé, a kijárathoz.
- Te őrültél meg! Mindketten meghalunk, ha ezen a szigeten maradunk, ezt te is jól tudod!
- Nem, Daniel! Ez egy próba. Isten megpróbáltatása, amit nekünk szánt. Ez a sorsunk, hogy szembeszálljunk a természettel. – Ekkor már majdnem elsírtam magamat, de inkább folytattam, és visszafojtottam a könnycseppeket. – Azt mondtad velem akarod leélni az életedet. Döntened kell! Vagy a régi, elkényeztetett életed, vagy én.
Megállt, visszafordult, és mélyen a szemembe nézett. Ekkorra már legurult egy-két könnycsepp az arcomon, de csak vártam, mit fog tenni.
- Mit választasz? Engem, és egy életre szóló kalandot... vagy a régi, unalmas életedet?
Daniel egy percre megállt, csak engem bámult. A kintről beszűrődő zaj egyre hangosabb lett, majd hirtelen megállt. Feltételeztünk, hogy leszállt a szigetre a helikopter. Méghozzá a ház romjai mellé.
Dan hirtelen elkezdett felém közeledni, rohanni, majd elkapta a kezemet, és magával rántott a csomagtér hátuljába, a legsötétebb sarokba, egy bőröndhegy mögé.
- Pszt! – Ujját a szája elé téve utasított hallgatásra, én pedig bólogattam, majd megcsókoltam.
Pár percig csak ültünk a vak sötétben, és vártuk, hogy mi fog történni. Kintről emberi hangokat hallottunk. Férfiak lehettek, és beszéltek egymással.
Aztán hirtelen egy koppanás, s feltehetőleg az egyik férfi cipőjének sarka ütődött a csomagtér aljához. Bebújt a repülő falán keletkezett repedésen át, és közelíteni kezdett felénk. Behunytam a szemeimet, de tudtam, hogy ő nem láthat meg minket, mégis úgy féltem, mintha egy kést tartottak volna a nyakam elé.
- Kenny, Simon! Ezt nézzétek! – kiáltotta a hozzánk legközelebb lévő férfi, mély, öblös hangon. Ekkor másik két ember lépett be a csomagtérbe.
- Micsoda bűz! – szólalt meg egyből az egyik, kissé dadogva.
- A bőröndöket nézzétek! Valaki járt itt, és átkutatta!
- Bárki is volt az, már biztosan rég meghalt – mondta a harmadik.
- Vagy talán itt bujkál – szólalt meg a dadogó kissé kísértetiesen, s ekkor a szívem már a torkomban dobogott, de szerencsénkre ezen a másik kettő csak elnevette magát.
- Na, menjünk innen, ez egy hullaház!
- Héj! Nem keressük meg? – kérdezte a dadogó mély hangon.
- Hát te nem vagy normális! – vágta rá az, aki szerintem a főnök lehetett, s először lépett be a csomagtérbe.
- Melyik idióta bujkálna a megmentői elől? Már rég meghalt! A háza is összedőlt. – Fejezte be a főnöke helyett a második, kinek kicsit magasabb hangja volt, de nem dadogott.
Ekkor Daniel összeszorította a fogait, mert, ahogy meghallotta, hogy a házunkról beszélnek, valószínűleg újra elfogta az érzés, mely akkor is, mikor rátaláltam az erdő közepén, és olyan volt, mint egy robot. Finoman megfogtam a kezét, s figyeltem arra, hogy ezzel a legkisebb mértékű zajt sem csapjak.
- Na, menjünk! Itt már nem maradtak túlélők – jelentette ki a főnök, és mind a hárman kimentek a csomagtérből.
- Micsoda egy romhalmaz! – Hallatszódott még kintről, de azt egyikőnk se tudta, hogy ezt a házra, vagy a repülőre mondta az egyik mentős.
- Simon, te még járj egyet az erdőben! Rendben? – kérdezte újra a főnök, de a választ már nem lehetett hallani.
Legalább egy órán keresztül ültünk a sarokban, egy szót sem szólhattunk egymáshoz, s a különböző testrészeim már rémesen sajogtak a zsibbadtságtól. Egyszer csak újra hallottuk a helikopter motorzaját, s ekkor már tudtunk, hogy nemsokára előjöhetünk. Hallottuk, ahogy beindítják a motort, a hatalmas gépezet felszáll, s elrepül messzire. Pár másodperc múlva már síri csönd uralkodott a szigeten. Felálltunk, - én még tornáztam is egy kicsit -, majd kikászálódtunk a nyitott bőröndök között, és mélyen beleszippantottunk a levegőbe. Bent már kezdtem rosszul érezni magam attól a szagtól.
A mögöttem jövő Daniel felé fordultam, majd jó szorosan átöleltem.
- Köszönöm – tátogtam, mikor egy kis időre elengedtem magamtól.
- Én köszönöm, Angela! Te ébresztettél rá, hogy nekem itt a helyem, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekedtünk.
- Hidd el, Dan, ezt kellett tennünk! Ez egy jobb világ! Itt nincsen iskola, nincsenek szabályok és határok, nincsen idegesség és rohanás. Itt csak te vagy, meg én. Ez maga a mennyország!
Daniel elmosolyodott, és megfogta a kezem. Elindultunk az ösvényen, mely az összeomlott házunkhoz vitt, és leültünk egy-egy farönkre, egymás mellé. Már épp készültem megcsókolni, mikor hirtelen elfordult, és eltolt magától.
- Várj! Találtam neked valamit!
Én csak figyeltem, ahogy belenyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle egy gyönyörű ezüst nyakláncot. Icike-picike láncszemekből álló ezüstkötélen lógott a fényes, szinte már világító, tengerkék színű ékkő, apró, gyöngyházfényű gömböcskékkel körülvéve.
- Ó, Daniel, ez varázslatos!
- Fordulj meg! – Én úgy tettem, mire ő átnyúlt a nyakamon, és hátul összekapcsolta a lánc két végét. Visszafordultam, s már ott lógott a nyakamban az ékes nyaklánc, majd büszkén végigsimítottam rajta ujjaimmal.
- Köszönöm – hangzott el újra ez a csodálatos szó, s örömömben még egyszer megpróbáltam megcsókolni. Ezúttal már nem fordult el, hanem visszacsókolt. Csók közben haját borzolgattam, s mire véget ért, már el is feledtem a kis összekapást, ami a helikopter leszállása után történt.
- Hol aludjunk ma? – kérdezte tanácstalanul, ugyanis a ház összedőlése egyben az alvóhelyünk és az összes személyes holmink elvesztésével járt, ami felvetett kissé különös kérdéseket.
- Tengerpart vagy itt? Te választhatsz! – adtam át a szót neki, s az égkék szemébe nézve vártam, melyiket fogja választani.
- Tengerpart. – mosolyodott el, majd újra megmarkolta kezem selymes ujjaival, és kivezetett az őserdőből.
Bár még nem lehetett hét óra sem, mégis kimentünk a tengerhez, de meglepetésemre nem feküdtünk le a homokba, ahogy én azt gondoltam, hanem kezemnél fogva behúzott a vízbe.
Még órákig pancsoltunk a hűs vízben. Közben a Nap lement, árnyéka a hullámzó vízen tükröződött, majd mikor végleg besötétedett, lassan kikecmeregtünk a tengerből teljesen elázva, s megpróbáltunk ruháinkból kifacsarni a vizet.
Ez a nap is nagyjából úgy végződött, mint a többi. Bár ruháink csurom vizesek voltak, de azon az estén is egymáshoz bújva aludtunk el, pár hosszas csók után.
Előző Következő | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
