Vicky

Fogoly vagyok

Álmodtam. Zöld mezőkről és virágokról. És arról, hogy ott vagyok. Szabadon. De a rácsok hangos nyikorgásától felébredtem, és szertefoszlott a kép. Pont mintha ott sem lett volna. 
Pokróc alatt bújtatjuk izzadt, sovány testünk, mintha akkor nem találnának meg. 

 - A-256860 - hallatszik, és a csendbe szinte belefagy. Egy betű és hat szám. Szerintük ennyi vagyok. Görnyedt testem mocorogni kezd. Felállok. Szakadt ruhám rései közt befúj a szél. Libabőrös leszek tőle, de nem izgat. Melegebb van, mint éjszaka. Szürkés szemem az egyenruhásra függesztem. Ő csak int, hogy kövessem. Az ajtóhoz botorkálok. Kezem fáradtan lóg a testem mellett, és izmaim tiltakoznak a cselekvéssel szemben. Megállok. Hallom a lánccsörgést, amint azt kezemre és lábamra kötik. Vas és izzadság kesernyés egyvelege leng körül. Elindulunk. Talán ketten-hárman kísérnek. Azon gondolkodom, hogy most kivégezni visznek-e.

Ki az épületből, be egy másikba. Hatalmas ez a hely. Már követni is alig bírom. Egy udvarra vezetnek. Csupa kő és törmelék az egész. Rajtam kívül már vannak ott jó páran. Rakodni kell. Ismerem a szabályokat. Tedd egyik helyről a másikra. Semmi beszéd, semmi lazsálás. És akkor minden rendben lesz. Mert miért ne lenne? Egyszer mindig, minden megoldódik. Lehet hogy a halállal, lehet hogy előtte.

Jó pár órája dolgozom. Az izmaim begörcsöltek, végtagjaim egy pózba beálltak. Egyenruhások jönnek, mennek. Mindig reménykedem, hogy talán értem. De nem. Egy asszony jön arra. Kezében kosár. Haja kócos és lucskos. Ruhája szakadt. Bőre kicserepesedett, és feketéllik a kosztól. Pont olyan, mint itt mindenki. Egy árnyék jelenik meg mellettem. Megfogja a vállam, és lök rajtam egyet az ellenkező irányba. Lábam már nem bírja a megerőltetést, és összecsuklik. Esés közben kezemet magam elé próbálom tartani, de a nehéz vas megakadályoz benne, és arcra esem. Fáj, éget. De felpattanok és tűrök. Mert ezt várják el. Ez kell a túléléshez. 

Visszakísérnek. Az ágyba burkolózom, de amint jön valaki más, újra talpon vagyok. Ételt hoztak. Bedobják az ágyak közötti asztalra, és mindenki odasereglik. Kezemmel belemarkolok az undorító katyvaszba, és a számba tömködöm. Aztán újra, és újra. Hallom a fogva tartóink gúnyos nevetését, de nem bírok velük foglalkozni. Minél több ételt, minél rövidebb idő alatt. A szám sarkán kifolyik néha a lé, és végigcsurog az államon. Olyankor kezemmel végigkenem, és még az ujjaimat is lenyalom. 

Elfogyott. Csak pár percig tartott. Újra az ágyra dőlök. Magzatpózba összezsugorodom és elszenderedem még a délutáni munka előtt. 

Újra a köveknél vagyok, pakolok. A monotonitás könnyebbé teszi az elviselést. Minden olyan színtelen. Mintha eltűnt volna az élet. Az emberek semmitmondó arccal merednek maguk elé, és napról napra éldegélnek. Próbálnak túlélni még akkor is, ha ez más halálával jár. Ebből áll egy napom. Néha hoznak újakat, néha eltűnnek az emberek. Gyerekek és öregek nincsenek. Ők nem hasznosak. Bennük nincs annyi erő, mint egy felnőttben. Előbb utóbb a nők jönnek, és már csak mi maradunk férfiak. Mi, és az állandó küzdelem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés